Beküldte: Judit

Sokszor olvastam már róla, sokszor láttam filmen, de még sohasem éreztem. A gyomor és az alhas között van, enyhén szorít – nem fáj – igazából nem nagyon kellemetlen, inkább szokatlan.... félelem.

Június 26-án reggel elindulunk Ukrajnába, Kárpátaljára, terveink szerint 5 napra. Lefoglaltam interneten egy szállodát, Hotel Ungvár, mondták, hogy az a legjobb, a város közepén van, olcsó. Örültem, végre egyszer úgy utazom, mint a gazdagok.

Két órát állunk sorba a határon, vagy 10 autó van előttünk összesen. Először egy katona fölírja a rendszámot egy papírra és azt, hogy hányan ülünk az autóban. Ezután eljutunk az útlevél ellenőrzéshez, ehhez ki kell szállnom az autóból, sorba állni egy ablaknál a két útlevéllel, amikor sorra kerülök, megmutatni, hogy melyik autóból jöttem. Azt is fölírták valahol, talán még a magyarok, hogy mekkora az autó tankja és mennyi benzin van benne.

Amikor végzünk az útlevéllel, vámossal, akkor intenek, hogy mehetünk. Megyünk, hiba volt.

Péter áthajtott két sor csíkos oszlop között, amikor egy újabb katona szalad utánunk, hogy álljunk meg. Péter megáll, kiszáll, kérdezi: „Sto szlucsilosz”- mit tesz az orosz nyelvtudás... Kiderül, hogy ezek az oszlopok sorompót jelentenek és az szlucsilosz (történt), hogy ott meg kellett volna állni és odaadni azt a papírt, amit korábban kaptunk arról, hogy hányan ülünk az autóban.

Katona mondja, hogy „jegyzőkönyv”, így magyarul. Elveszi a forgalmit, a kis papírt és mutatja, hogy forduljunk vissza a határsávba. Odajön egy magyarul jól beszélő egyenruhás ember és elmagyarázza kedvesen, hogy áthajtottunk ott, ahol nem szabad, hibáztunk. Mondjuk, hogy véletlen volt, nem tudjuk a szabályokat, elnézést kérünk, stb. Mondja, jó, fizetünk büntetést és mehetünk. Mondjuk, hogy nem fizetünk semmit, mert sehol nem jelezték, hogy ott újra meg kell állni, mondták, hogy menjünk, mentünk.... Péter kérdezi, hogy hol a főnöke. Erre kicsit csodálkozik, mondja, hogy az nem tud magyarul, de egyszer csak meglátja és odahívja. Jó arcú katona, kérdezi, ukránul mi baj van. Péter mondja, hogy semmi baj nincs, nem tettünk semmi rosszat, hibáztunk, de nem tehettünk róla. A magyar tolmácsol, korrektül, tulajdonképpen mindketten segítőkészek. A főnök nézi az útleveleinket, Péterében ott van a Fulbright ösztöndíjhoz járó amerikai vízum. Kérdezi mi az, Péter mondja, hogy amerikai vízum, diplomata (majdnem igaz). Konzultálnak, majd a magyar mondja, hogy menjünk oda a másik katonához, akinél ott a forgalmink, kérjünk tőle „izvinyítyét”, kérünk, rendben van, mehetünk.

Ukrajnában én vezetek, így volt megbeszélve. Az úton szembe jönnek a tehenek, hazafelé tartanak a legelőről, megvárom őket udvariasan, majd továbbmegyek. Megállunk pénzt váltani, egy kicsi boltban 52 000 Ft-ért kapunk 2100 valamennyi hrivnyát. Ezután következik a benzin vétel. Ukrajnában 100 Ft-tal olcsóbb egy liter benzin, mint nálunk, megtudtuk, hogy a zöld benzinkútnál kell venni. Két féle is van, ami zöld, tényleg kulturáltan néznek ki.

Megkérdezzük lehet-e kártyával fizetni, lehet. Egy magyar kutas segít, kérdezem miért nincs lenullázva a kút. Mondja, hogy akkor nullázódik, amikor elkezdi tölteni. Akkor sem nullázódik. Ügyes. Beszól egy telefonon, lenullázzák, teletölti, fizetünk. Vettünk 29,23 l benzint, 303,7 hrivnyáért.

Továbbmegyünk Munkács felé a főúton, így hosszabb, de gondoltuk, hogy az alsóbbrendű utak talán még kátyúsabbak. Egyszer csak előttem terem egy újabb tehéncsorda. Megyek utánuk, lassan. Jobb szemből, hamarabb vége. Rutinos helybéliek kikerülik őket a szembejövő sávra, az útpadkára hajtva, én nem merem. Féltem a kocsit.

Ezután hajtunk tovább a 2 x 1 sávos úton, amiből hirtelen jobbra kiválik egy másik 2 sávos út, Péter mondja, hogy maradjak a sávomban, és menjek tovább előre. Elbizonytalanodom, kiderül, hogy az út hirtelen 2 x 2 sávossá vált és az én sávomból lett a szembejövő sáv. Tovább gurulunk, látjuk a munkácsi várat messziről, Ungvár felé elképesztő kátyúkon haladunk át, az eső zuhog, közben időnként kisüt a nap, egyszer csak beértünk Ungvárra. Keressük a tájékoztató táblákat, hogy megtaláljuk a szállodát, utcanevek nincsenek, kérdezünk – megérkezünk. Nagy, elegáns szálloda parkolójában állunk meg. Bemegyünk, kiderül, hogy nem ide szól a foglalásunk, hanem a Hotel Duetbe.

Az interneten, ahol a szállást foglaltam és az előleget fizettem, valahogy közbeékelődött egy közvetítő cég, tőlük kaptam a vócsert, kinyomtattam. Rajta volt, hogy az előleg kifizetve, többit helyben kell fizetni, számszakilag rendben, mást nem néztem.

Kapunk egy ócska A4-es térkép fénymásolatot, amin megmutatják, hogy hol a szállodánk. Egy olyan utcán át kell megközelíteni a hotelt, amin az átjutás egy kétéltű járműnek is becsületére válna.

Bemegyünk, úgy néz ki minden rendben van, kulcs a kezünkben, amikor az ukrán kislány – a hotelportás, aki semmilyen más nyelven az ukránon kívül nem beszél, még az orosz szavakat sem érti, amiket korábban eredményesen alkalmaztunk a katonák, határőrök esetében – közli, hogy fizessünk ennyi és ennyi hrivnyát a 4 éjszakára. Addigra elhatároztuk, hogy egyetlen éjszakát maradunk, örülünk, ha még egyszer túléli a kocsi az átkelést, azt pedig már kifizettük az előleggel.

A kislány mondja, hogy ők nem kapták meg az előleget, mutatom, hogy ott van a papíron, ukránul és magyarul is, hogy ki van fizetve. Nem megy, erre fölhívja egy magyar ismerősét. Kiderül, hogy a közvetítő cég nekik nem fizetett, mondom, hogy ezt sajnálom, én pedig nem ebbe a szállodába akartam jönni, reggel elhúzunk innen, mindketten pórul jártunk, itt hagyom neki a papíromat, hogy el tudjon számolni a főnökével. Kislány megnyugszik, úgy néz ki minden rendben. A szoba nagyon nagy, proccos lakosztály, villany alig, minden más bőven. Elsétálunk a sarokra vacsorázni, sörözni, egy pizza két sör 54 hrivnya.

Lefekszünk, bár aludni nem lehet a kutyáktól, petárdáktól, de eltelik az éjszaka. Reggel Péter megnézi, hogy megvan-e még az autónk, nem adták-e el véletlenül az éjszaka, de nem, fölösleges ennyire bizalmatlannak lenni. Levisszük a kulcsot és a papírt, mire a kislány odaadja a telefont, ahol a közvetítő cégtől egy hölgy beszél, hogy én nem fizettem... Erre, először az út folyamán igazán mérges leszek, ott a papír az ő aláírásával, beszkennelve, hogy ki van fizetve az előleg, visszaadom a telefont és amilyen gyorsan lehet, 5 km/óra sebességgel elhajtunk.

Visszamegyünk az Ungvár hotelbe, megreggelizünk 100 hrivnyáért, beváltjuk a maradék hrivnyánkat euróra és irány Szlovákia. (2000 hrivnyáért kaptunk 170 eurót) Maradt 19 hrivnyám, abból kettő apróban emlékül.

Közel a határ, reméljük, hogy gyorsan elhagyjuk Ukrajnát, rossz ötlet volt – az enyém –, de megúsztuk ennyivel.

Megérkezünk a határra, már csak 5km / órával hajtok, mert megtanultam, hogy határsávban úgy kell. Mellettem terem egy rendőrautó. Meg sem lepődöm. Álljak félre, adjam a jogosítványomat. Kiszállok, ahogy illik, nem értem megint mit követtem el. Telefonos segítség magyarul: volt egy stop tábla, ahol nem álltam meg. Mondom, hogy nem láttam, kérem a magyar közvetítőt, hogy győzze meg őket, hogy engedjenek el, hagyjanak békén. Mondják, hogy üljek be a rendőrautóba. Péternek odaadom a forgalmit, és minden eurómat, mondom, hogy legalább ő el tudjon menni, mondja, hogy nem hagy itt.

Kérdezem hova visznek, kiderül, hogy csak vissza a stoptáblához, hogy megmutassák. Tényleg ott van, teljesen benőtte egy fa, egyáltalán nem látszik, mondom neki, hogy „nye vígyela”. Mutatják, hogy ott a földön a vonal is, igazuk van, bár megjegyzem, hogy általában nincsenek sávok, nehéz a tájékozódás, de ez csak úgy magamnak. Magyarázom, hogy lassítottam, benéztem jobbra, de tényleg nem álltam meg. Visszamegyünk a határhoz. A magyar tolmács a telefonba mondja, hogy adnak valami sráfot (csekket), amit a bankban kell befizetni. Mondom, hogy nincs már ukrán pénzem és nem megyek vissza a városba, majd Magyarországon befizetem. Azt nem lehet, csak itt. Mit csináljak, mire a telefon azt mondja: „Adjon nekik valamit” „Adjam nekik vissza a telefont”

Kiszámolják, hogy a 300 valamennyi hrivnya a büntetés, az 7000 Ft, mondom az sok, odaadom a 17 hrivnyát és 1000 Ft-ot, mondják az kevés, – ja, már csak az árról vitatkozunk –, adok még 2000Ft-ot, ok mehetek.

Ekkor kezdődik a vámvizsgálat: fekete ruhás magyarul beszélő vámos kérdezi: „cigi?”

Nincs, mondom, nem iszunk, nem dohányzunk. Honnan jövünk, csomagtartó.... nem hiszi el, hogy nincs tele a kocsi valami csempészáruval. Kopogtatja mindenütt, majd: „menjek be a boxba!”  Be kell gurulnom egy műhelybe, ahol a kocsi alá megy, és ott is átkopogtatja alulról az autót. Semmi. Nem hiszi, nagyon csodálkozik, mintha nem értené, hogy mit keresünk itt, ha nem szállítunk semmit. Mi sem értjük. Újra benéz a csomagtartóba, a pótkereket kopogtatja. Semmi.

Guruljak vissza az útlevél ellenőrzéshez. Sorba kell állni, nem sokat. Péter amerikai vízumát már kiszedték az útleveléből, de megvan, papírt lepecsételi, mehetünk.

Ekkor jön még csak a sorban állás, Szlovákia schengeni határ. Újabb 2 óra nyugodt várakozás. Cigi? Ital? Semmi. Kassán ebédelünk. Gyönyörű város, 2013-ban Európa kulturális fővárosa.

(Judit tanulságként küldte be utazásának történetét. Az utaztatást nem irodánk intézte.)

Beküldte: Lotti

Egy újabb szigeten jártam… Csak most egyszerre több dolog is különleges volt: még sosem tettem ki a lábam Európából, nem mentem még télből a nyárba, nem jártam Afrikában, pláne nem egy ennyire szegény országban.

Általában az emberek egy ilyen utat sokáig tervezgetnek, jól felkészülnek. Ilyen szempontból is rendhagyónak számit ez az utazás. Csütörtökön eldöntöttük, hogy hétfőn este elutazunk (egy olyan lehetőségünk adódott, amit nem akartunk kihagyni). A zabszem bennem volt, ugyanis ha még a fenti dolgokat nem is számítjuk, akkor sem rendelkeztem egyetlen egy ajánlott oltással sem – így csak remélni tudtam, hogy fehér ember létemre valahogy túlélem ezt a kis nyaralást (és hogy megvéd a védőital, amit minden reggel és este szorgosan iszogattam).

Az egyetlen számomra megnyugtató tényező az volt, hogy a barátom 7-8 évvel ezelőtt járt már a szigeten, így ő rendelkezett bizonyos helyismerettel.

Zanzibár Afrika partjától mindössze pár km-re keletre fekszik, az Egyenlitő alatt. Hivatalosan Tanzániához tartozik.

A Travel Service charter járatával repültünk (egy technikai stop volt Hurghadában, ahol sajnos nem szállhattunk ki a repülőből, hogy egy kicsit kinyújtózhassuk a lábunkat). Aztán Mombasában szálltunk le, ahol is a repülőgép ¾-e kiürűlt. Innen már csak egy fél órát kellett utazni, és megérkeztünk Zanzibárra. Napsütés, kék ég és 33 fok várt minket. Betereltek egy épületbe, ahol is a vízumot kellett megvenni. Mindenkiről készítettek egy fényképet (ami alapján senkit sem lehet beazonosítani), beragasztották az útlevélbe, és már lehetett is menni. Ez a procedúra mondjuk elég lassan ment, de hát jobb, ha már itt elkezd az ember átállni a lassúbb életre. Ők nem rohannak sehova sem.

A reptéren már várt minket a transzfer. Mi megkértük a szállodát, hogy küldjenek értünk egy taxit. Nyilván, aki szervezett úton vesz részt, azokat buszokkal szállítják a szállodába. A bevállalósabbak meg helyben alkudozhatnak a fuvar árára (így utólag most már én is inkább így csinálnám). A bőröndünket rögtön kikapták a kezünkből, amiért persze borravalót kell adni, így nem árt, ha előre készülünk egy kis apróval.

Az első héten Nungwi-ba mentünk. Nungwi a sziget északi részén van, az egyik legfelkapottabb turista úticél (ez már csak a gombamód szaporodó luxus szállodák tömkelegéből is feltűnik). A szállásunk a városon kívül helyezkedett el, így a partot felhőtlenül lehetett élvezni.  A szállásunk egy ***-os hagyományos stílusban épült, több épületből álló szálloda volt. Egyszerű szobából és fürdőszobából állt, semmi luxus. Aki ennél európaibb ellátásra vágyik, annak magasabb árkategóriájú szállodát kell választania. A szobánkból rá lehetett látni az óceánra, ami egyszerűen meseszép.

És végre indulhatott a nyaralás!! Az első pár napot pihenéssel, fürdéssel, napozással töltöttük. Nungwinak van a helyiek szerint is az egyik legszebb tengerpartja. Itt apálykor is lehet fürdeni (a sziget többi részén szinte csak dagálykor lehet a vízbe menni – a sziget sajátossága, hogy apály és dagály között a vízszint több tíz métert változik). Késő délután általában apály volt, így a parton be tudtunk sétálni a városba, ahol számos étterem kínálata közül lehet választani. Az árak olyanok, mint itthon egy átlagos étteremben. A séták alatt szinte percenként leszólítottak minket a „beach-boy-ok”, akik különböző túrákat ajánlottak a figyelmünkbe. Náluk befizetni egy-egy túrára olcsóbb, mint a szállodában, és persze az alkudozás kötelező. Nungwiban túl sok látnivaló nincsen, egyedül a város szélén lévő teknős telep érdekes. Az egész pici teknősöket meg is lehet fogni, míg a nagyobbak pedig kézből esznek.

Aki Zanzibáron jár, annak a búvárkodás, de legalább a „sznorizás” kötelező program kell hogy legyen. Mi vegyes párost alkottunk a barátommal, ő merült, én csak lebegtem a víz felszínén. Egy helyi irodában fizettünk be az útra. Több lehetőség közül lehet választani, az ott dolgozók szívesen álltak a rendelkezésünkre. Reggel értünk jöttek, elvittek az indulási pontra, majd a felszerelések kiválasztása után egy helyi hajóval indultunk el a nagy útra. Egy nagyon aranyos francia lány volt a túravezetőnk. A nap folyamán 2-szer merültek a többiek, addig lehetett sznorizni. Nem is gondoltam volna, hogy a felszín alatt nem sokkal már ilyen sok fajta halat lehet látni. Gyönyörű látvány volt. Viszont arra rájöttem, hogy a búvárkodás nem lenne az én műfajom. Nem vonz a mélység.

A fővárost, Zanzibárt (illetve az óváros Stonetown-t) is meg kell nézni. Ide is többfajta módon lehet eljutni – szervezett program keretében csoportosan, egyéni vezetéssel, gépkocsi bérléssel. Mi ez utóbbit választottuk. Valószínűleg ez a legkalandosabb utazási mód. Már maga a bérlés elindítása sem volt egy túl egyszerű hadművelet. A szállodánk portáján jeleztük, hogy szeretnénk kocsit bérelni. Ezt legalább 2 munkanappal hamarabb meg kell tenni, mivel 1 nap az ügyintézés. A leendő sofőr útlevelét elkérték és felvitték a fővárosba, hogy engedélyt szerezzenek. A megadott napon várt minket a kocsink, ami „természetesen” jobb kormányos volt. Visszakaptuk az útlevelet, és még kaptunk egy papírt is, amire mondták, hogy nagyon vigyázzunk, és mindig mutassuk meg a rendőröknek, hogyha megállítanak. Az úthálózat nem vészes, a főutakat nemrég újították fel. A vezetési stílusukat azonban szokni kell, mivel a fék helyett csak a dudát használják. Az úton rendőrökkel elég gyakran találkoztunk, aznap körülbelül 15 ellenőrzésen estünk túl. Mindegyik megvizsgálta a kocsinkat (az összes matricát végignézték), ellenőrizték a lapot, amit kaptunk, meg persze a jogosítványt. Na, ezt nem mindegyiknek sikerült értelmezni – volt, hogy megkérdezték, hogy nemzetközi jogosítvány-e, hogy milyen országban állították ki, és hogy persze hol is van ez az ország. De összességében nagyon kedvesek voltak. Állítólag a közbiztonság miatt van ez a szigorú ellenőrzés. Végül nagy nehezen elértünk Stonetown-ba, ahol már csak a kocsit kellett leparkolni, és indulhatott is a városnézés. Senki ne számítson nagy látványosságokra és régi emlékművekre. Az egész óváros gyakorlatilag egy nagy bazár, ahol úton-útfélen leszólítják az embert, próbálnak beterelni a boltokba. Ez a procedúra kicsit lefárasztja az embert. Azonban a piacot semmiképpen se hagyjuk ki. A nyüzsgés magával ragadó, a friss és napon érett gyümölcsök illata elképesztő. Érdemes a fűszerekből vásárolni, nemcsak azért mert helyben teremnek, és jóval olcsóbb, mint itthon, hanem mert jó érzéssel gondol vissza az ember a nyaralásra, amikor ezeket használja.

A félnapos városnézés után a nemzeti parkjuk felé vettük az irányt, ami a sziget közepén található, és a világörökség része. Itt olyan majmok élnek, ami a világon csak itt található, és nem mellesleg az őserdőt is meg lehet csodálni. Saját túravezetőnk volt, akivel először a több száz éves fák között sétáltunk, majd a majmok lakóhelyét tekintettük meg. Elég félénk állatkák, de ha elég csöndben maradtunk, akkor nagyon közel jöttek.

A második héten áthelyeztük a rezidenciánkat Bwejuu-ba, ami a sziget keleti oldalán van. Egy olasz házaspár által üzemeltett bungalóban laktunk, a parttól kb 20 méterre. Itt a part minősége nem volt olyan jó, mint északon. Apálykor egyáltalán nem lehetett fürdeni az óceánban, a homok is süppedős volt. Sokszor bokáig elsüllyedtünk. Az ételek viszont isteniek voltak. Minden nap változott a menü, a helyi és az olasz ételek domináltak az étlapon. Ez a hét már végképp a pihenésről szólt. Csak az egyik nap béreltünk bicikliket és elkarikáztunk az onnan 2-3 km-re lévő Kék lagúnához. Ez a hely azért különleges, mert apálykor is lehet fürdeni, illetve a víz színe tényleg azúrkék.

Aztán ez a hét is eltelt, összepakoltunk, felvettük a hosszú nadrágot, előkészítettük a pulcsit, és a reptér felé vettük az irányt, hisz várt itthon minket a februári zimankó.

Beküldte: Amma

A 2011. év Egyiptom életében politikai fordulatot hozott az enyémben pedig - közvetlen a felkelés és a diktátor lemondatása előtt – az első külföldi nyaralást a párommal. Mind a két eseménynek jó vége lett, és szerencsére más egyebet tekintve nincs is több egyezés.

Már egy ideje terveztük a tengerparti kiruccanást, de nyár helyett télre esett a választásunk, hogy minél különlegesebbé tegyük utazásunk. Mondják, Egyiptom tél végén és tavasz elején a legkellemesebb, de a munkáink miatt nekünk amúgy is ez az időszak kedvezett – február végére böktünk hát rá a naptárban.

A repülő indulása hajnalok hajnalán volt, amihez olyan korán (vagy későn) kellett a repülőtéren lennünk, hogy kénytelen kelletlen, le sem feküdtünk. Gyerekkel és férfivel ez a megoldás nem javasolt. Párom amúgy is egy belföldi, kertek alatt, térkép nélkül megtett irodalmi tévelygés után érkezett haza, holt fáradtan, és ráadásul kezdetleges betegségben. Az éjszakai repülés pedig az utolsó csepp volt eldobható műanyag poharában. Mire a repülőn derengeni kezdett, szegény teljesen influenzás és nyűgös lett. Nem úgy én, aki alig bírtam figyelni rá, és törölgetni higikendővel a homlokát, annyira lekötött a végtelen sivatag semmihez sem fogható térképszerű látványa. Gyönyörű volt a homokdűnék véget nem érő egymás utánisága, egyszer s mint, hátborzongató is.

Már azt hittem, örökké fogom a plexin keresztül a homokot bámulni, mikor hirtelen teljesen megváltozott alant a táj, zöldbe borult egy kis sáv, aztán a nagy kékség…

A repülő tiszta erőből ereszkedett, de egy ponton, közel a földhöz, megkönnyebbülésemre abbahagyta a leszállást és kőrözésbe kezdett. Élénken ismertem fel a katalógusban nézegetett üdülőhelyet: a hangzatos nevű Tia Heights Macadi Bay-t, ami egy hétig lesz a miénk. A luxusszálloda Hurgadhától délre, a Makadi-öbölben fekszik. Egyiptom egyik legnagyobb medencéje ebben a szállodában van, azért is ismertem fel könnyen a levegőből.

Pasimat is fellelkesítettem, mondván, mindjárt landolunk. De nem, megint látom magam alatt a szállodánkat. És ez így ment kétszer, háromszor, négyszer…Eléggé magam alá kerültem félelmemben, azt hittem, most engedjük ki a kerozint. Na nem, megkaptuk a leszállási engedélyt, irány a hurgadhai reptér.

A tranzitból kiszédülve, már várt ránk Mohamed, a helyi idegenvezető, aki beterelt minket egy transzfer buszba. Szerencsére félórás távot kellett csak megtennünk a Tiáig. Érkezésünkkor a lagúnák határolta szobánk már készen állt fogadásunkra. Összetoltuk az ágyat, aztán egyből következett az alvás. Pasim három éjjel, három nap feküdt. Óránként mértük a lázát. Amikor éppen nem mértünk, taktikai megbeszélést tartottam magammal, mi tévő legyek, ha orvos kell. Ezt többnyire a homokos tengerparti fövenyen, míves fa nyugágyban, napernyő árnyékában, hűsítő itallal a kezemben tettem. A benti ágyakat időközben visszatoltuk, hogy legalább ennyivel csökkentsük a fertőzésveszélyt.

Aztán a negyedik nap, megtörtént a csodás gyógyulás. Véget ért a láz, a lázálmok. A takarító is megérezhette ezt, mert mire visszajöttünk első közös reggelinkről, összetolta az ágyakat. Figyelmes volt, sőt, gondolatolvasó, de nekünk ennél is több kell a borravalóhoz. Hozzáteszem, a konyhai személyzet is nagyon kedves volt, mikor reggelente páromnak kihordtam a megrakott tányérokat. Csupán annyit kellett mondanom, hogy az emberem beteg. Negyednap, mikor megjelentem vele, meg is süvegelték, úgy örültek, hogy körükben üdvözölhetik, vagy mert a porcelán tányérokat féltették, ki tudja.

Reggeli után párom is leslattyogott velem a plázsra, ahol végre valahára önfeledten vetette bele magát a habokba. Én bevizeztem a lábamat. Mert nekem minden víz hideg, még a 24 fokos Vörös-tenger is. Na jó, miután le lettem fröcskölve és be lettem ráncigálva, két perc múltán már kevésbé dideregtem. Elúsztam a cápákig meg vissza (vagyis a bójákig, mert ugye a jelzésnek csak a cápáktól való védelem lehet az oka, mi más). Mondjuk a partközeli cápatámodásos hírekről elhíresült Sharm el Sheikh-ben nem kellett volna annyit fáradnom. Na mindegy, különben is, ott ilyenkor hűvösebb, lévén, kissé északabbra van.

Mikor már kezdtük volna magunkat jól érezni: párom is magára talált, én is lenyugodtam, akkor sajnos elkövetkezett a hazaindulás.

Aznap az all inclusive ellátást újraértelmeztem, ugyanis a kicsekkolás után még jól beebédeltem. Allah szelleme azonban ezt nem helyeselte, ezért rút nyavalyát küldött hasmenés képében, ami az utazásnál elég rosszul érintett. De hát a betegségekkel így lett keretes a történet. Pasim aggódott. Én aggódtam. Na de itt vagyok, írom sorom. Élménybeszámolok. Köszönjük, jól vagyunk:)

Beküldte: Era

Gyönyörű volt az út.  Első nap, esőben és hűvösben Vicenzát és Veronát néztük meg. Kedves, pici házaival átadta nekünk az igazi olasz érzést. Láttuk Júlia erkélyét. Este Lido di Jesolóban szálltunk meg, egy tengerpartra néző szállodában. Ki is használtuk, lementünk kagylókat gyűjteni. Este egy háromfogásos, tradícionális olasz vacsorát kaptunk.  Másnap behajóztunk (!) Velencébe. Idegenvezetőnk, Edina (olaszul: Edííínaa) régi olaszországi lakosként, barátként üdvözölte a hajók kilátogató tulajdonosát. A helyismerete tette lehetővé, hogy - pszt, senki se tudja meg - mindenhova soronkívül bejutottunk. Nem tudom, hogy a napos és tavaszi időjárást is ő intézte-e el, de lehet. Mindenesetre mi követtük a sárga angyalkás esernyőjét, és úgy éreztük, hogy az égiek is velünk vannak. Megnéztük a Szent Márk bazilika arannyal kimozaikozott belsejét, a teljesen aranyból és drágakövekből álló oltárképet. A székesegyházban található a város jelképe is, a három bronzló. Átmentünk a Rialto hídon és ámulva néztük a Sóhajok hídját. Ezután egész estig szabadprogram volt, elvegyültünk a tömegben, megcsodáltuk a karneváli ruhakölteményeket. Természetesen vettünk maszkot, melyet felvéve mi is részesei lettünk ennek a csodának.  Késő este visszahajóztunk, hogy a kellemes vacsora után rápihenjünk a harmadik napra. Még szerencse, hogy előzőleg már kigyönyörködtük magunkat, mivel szombati nap és karneváli utolsó nap lévén tömegek özönlöttek Velencébe.Edina ismét bevetette magát, közvetlenül telefonon egyeztette nekünk a hajókat, melyek csak nagy nehezen tudták oda-vissza szállítani a rengeteg turistát. Délelőtt felfedeztünk pár rejtett velencei utcácskát és teret. Olyan picik voltak, hogy kitartott kézzel át lehetett érni. Délután Edina megküzdött, hogy saját hajónk legyen, amivel
áthajóztunk a környező szigetekre. Így Muránón megtekintettük egy üveggyárat, ahol a mester megmutatta, hogyan készül egy díszített váza és egy pici ló. Buránóban a csipkeverés mesterségébe kaphattunk betekintést. Itt minden ház más, élénk színű, hogy a hajósok a szürkületben is hazataláljanak. Velencébe visszahajózásunk
és a szárazföldre induló hajóra való átszállás is kaland volt a hazafelé tartó tömegek miatt. Még jó, hogy velünk volt Edina, és az angyalkás esernyője.
Késő este indultunk haza busszal Magyarországra, teli élményekkel és ígérettel, hogy a karneválon kívüli időszakban is visszatérünk majd. Mondjuk a gondolák versenyére, a Regatta napokra?

Beküldte: Erzsi

Nagyon jól éreztük magunkat az adventi Bécsben. Örülök, hogy választásunk a csokigyár látogatással egybekötött útra esett.
Így nemcsak a csoki történelmébe, a több évszázados csokigyártásba tekinthettünk bele, de láthattuk Ausztria legnagyobb csokiszökőkútját. Sőt még meg is kóstolhattuk a tej-, ét-  és fehércsoki szökőkutakat! A múzeumba és a gyárba maga a tulajdonos kalauzolt minket. Annyira ízlett a sokféle kóstoló, hogy a mintaboltban az itthoniaknak is vásároltunk belőle.

Bécs adventkor gyönyörű. Teli fényekkel, zenével és ajándékvásárlók tömegével. A belvárosban végigsétálva megtekintettük a nevezetességeket. Utána három óra szabad programunk volt. Azt hittük, sok lesz, de alig fért bele valami. Az adventi vásáron forralt bort iszogatva vásároltunk ajándékot a családnak, és kézzel festett fenyőfadíszeket a fánkra. Utána a Mariahilfestrasse-ra is ellátogattunk.

Annyira gyorsan elrepült az idő, de megfogadtuk, hogy visszajövünk még, hogy mindent láthassunk.
 

Beküldte: Erzsi

Beküldte: Lotti

Mi a Malév közvetlen éjszakai járatával mentünk (ennek főként anyagi okai voltak – egy jól kifogott akcióval akár 25.000 Ft-ból el lehet jutni a szigetre). 

1.nap:

A hajnali megérkezést követően senkinek sem lenne kedve szállodákat keresgélni, így aztán mi is előre lefoglaltuk a szállásunkat. Egy, a repülőtértől nem túl távoli szállásra esett a választásunk (Larnacában már pár 10 EUR-tól lehet jó szállodákat találni). Taxival mentünk a szállásra, mivel nem volt kedvünk az éjszaka közepén rögtön kipróbálni a bal oldali vezetést. A taxisok szépen sorban állnak a reptér előtt, érdemes előre letisztázni, hogy mennyi lesz a fuvardíj.

2.nap:

Másnap reggel a szállás előtt már várt minket az előre lefoglalt bérelt kocsink. (Több cég ajánlatait is összehasonlítottuk, és egy helyi cégre esett a választásunk. Ugyan olyan megbízható volt, mintha egy nemzetközi kocsibérlő hálózattól foglaltuk volna le.)  Szerintem érdemes egy pár próbakört menni az autóval, mielőtt ténylegesen nekivágnánk a sziget túrának, ugyanis egy tapasztalt vezetőnek is komoly problémát okozhat, hogy Cipruson minden fordítva van, mint nálunk. Persze ebből adódnak vicces helyzetek, pl: az index helyett az ablaktörlőt kapcsolja be az ember J.

Ha már úgyis Larnacában voltunk először az itteni nevezetességeket néztük meg. A város szélén a larnakai Nagy-sóstó mellett van a Hala Sultan Tekkesi, mely az iszlám vallás 4. legfontosabb mecsete. Itt két önjelölt idegenvezetőnk is akadt, akik viszonylag jó angol nyelvtudással elmesélték a mecset történetét. Ki-ki pénztárcájának megfelelően honorálhatja pár euróval a hallottakat. Érdemes egy rövid sétát is ejteni a belvárosban. Habár Larnacának nincsenek különleges turista látványosságai, de a város hangulata magával ragadó. Mi sajnos pont szieszta idején voltunk a belvárosban, így a templomokba nem tudtunk bemenni.

A következő úticélunk Lefkara volt. Érdemes az autópályát választani a gyorsabb haladás érdekében. Habár Ciprus nem egy nagy sziget, az infrastruktúrája mégis kifejezetten jó, a sztrádáért nem kell külön fizetni. Egy kis kitérőt tettünk utunk során, megálltunk Khoirokoitiában. Ez a Világörökségi listán is szereplő kis neolitikus falu. 7000 éves ház maradványok között lehet sétálgatni. Kell egy kis képzeleterő, hogy pontosan el tudja képzelni az ember, hogy hogyan is nézhettek ki ezek a házak.

Majd irány Lefkara, ami a csipkekészítéséről híres. Lefkarából 2-őt is találunk a térképen, alsó és felső-Lefkarát. Én személy szerint nem rajongok a csipkéért, így aztán nem is vásároltunk semmit sem. Érdemes felső-Lefkarában egy kicsit bolyongani a házak között. Mindenhol burjánzó zöld növények, apró pici macskaköves utcák, kovácsoltvas kapuk. Ha a csipke nem is hoz lázba minket, ezt a pici falut akkor is látni kell! Alsó-Lefkara viszont már közel semi ilyen romantikus. Egy kisebb sétát ez is megér, de inkább haladjunk tovább. Mai végős uticélunk Limassol.

Jó ha tudjuk, hogy Limassol = Lemessos-szal. Ugyanis az autópályán szinte csak a Lemessos feliratot használják. Limassol Ciprus egy legnagyobb tengerparti városa. Telis tele szállodákkal, éttermekkel, szórakozási lehetőségekkel. Sok látnivaló nincs a városban, itt inkább pihenni érdemes. Limassolban végre megkóstolhatjuk a ciprusi konyhát. Igazi görög-törökös konyha, amit én nagyon szeretek. Halat minden mennyiségben találunk az éttermekben, de érdemes alaposan áttanulmányozni az étlapot, mivel a legtöbb hal fagyasztott. Sajnos a sziget környéke planktonban elég szegény, így aztán a legtöbb halat importálniuk kell. Érdemes kipróbálni a szinte mindenhol kapható Aphrodité bort is.

3.nap:

Reggeli után az Akrotiri-félsziget felé vesszük az irányt. Szinte az egész félszigetet elfoglalja a britt katonai támaszpont. Végig szögesdrót kerítés mellett haladunk. Megállni, vagy fényképezni bármilyen katonai obejektumot szigorúan tilos. A félsziget legvégén található a Macskákat nevelő Szt. Miklós kolostor. A kolostor környékén még most is rengeteg macska él. Sajnos a kolostor a látogatók elől el van zárva. Ha van kedvünk sétálhatunk egyet az olajfa ligetekben.

A félszigetről visszatérve elmegyünk a Kolossi-várhoz. Inkább egy őrtoronyra emlékeztet ez az épület. Belül minden teremben találunk kandallót, de sajnos ront az összhatáson, hogy a szobák nincsenek berendezve.

Tovább haladunk a mai nap fő attrakciója felé, ami nem más, mint az Apollo és Hylatis szentély. Csodás oszlopok, és mozaikok közt barangolhatunk. A terület óriási, kb 2-3 órát el lehet tölteni itt. Az éppen maradt színházból csodás kilátás nyílik a tengerre, érdemes az akusztikáját is kipróbálni. Szinte érthetetlen, hogy miért nem szerepel a Világörökségi listán ez a látnivaló.

A mai estére nem a tengerparton foglaltunk szállást, hanem egy, a Trodos hegységben található kis faluban, Kakopetriában. Természetesen több szállodából is választhatunk, de a leghangulatosabb a The Mill névre keresztelt szálloda. Egy hegyi patak partján található az igen különleges épület. A szálloda a nevét a patak partján található malomról kapta. Érdemes előre lefoglalni a szobát, mivel összesen csak 10-12 db van belőle. A levegőt gyakorlatilag harapni lehet, annyira tiszta. Ha van kedvünk kicsit bolyongjunk a szállodában, csak vigyázzunk nehogy eltévedjünk… J Érdemes a vacsorát is a szálloda éttermében elkölteni, ugyanis friss helyi pisztrángot szolgálnak fel. Mi hétköznap este voltunk ott, de üres asztalt nem nagyon láttunk, sok helyi ember is ide jár vacsorázni.

4.nap:

A The Mill-ben nem csak a szoba és a vacsora volt fergeteges, hanem a reggeli is. Nem svédasztalalos rendszer van, minden frissen készül. Először egy standard hideg tálat kaptunk, majd választhattunk a még felsorolni is igen sokáig tartó választékból (pl: helyi grillezett sajt, kolbászkák, friss helyi kenyér, grillezett paradicsom és gomba stb.)

Ránk fért ez a nagy reggeli, mivel mára terveztük az Unesco-s templomok meglátogatását. Összesen 10 bizánci stílusú templomocska van a hegységben szétszórva. Ezek közül 2 nagyon közel van Kakopetriához. Mindegyik templomnak van egy ”őrzője”. Ha véletlenül nem találnánk nyitva a templomokat, akkor se keseredjünk el, mivel általában pár percen belül megjelenik a kulcsot örző ember. Ha mégsem, a bejáraton lévő telefonszám felhívásával tudjuk jelezni, hogy meg szeretnénk nézni. Elvileg a belépés mindegyikbe ingyenes, azonban tőlünk az egyik templomnál kértek belépőt (2-3 EUR / fő). Sajnos egyik templomban sem lehet fényképezni. Egy kis hegyi úton átvágunk másik 3 templomhoz. Szerencsére nagyon jól ki van táblázva, hogy melyiket hol lehet megtalálni. Érdemes egy-egy kis hegyi faluban is eltölteni némi időt. A kilátás csodálatos.

Majd Pafos felé vesszük az irányt. Olyan utat választunk, mely az Olymposz csúcsa (Ciprus legmagasabb pontja) mellett halad el. A tengerpartra leérve érdemes letérni az autópályáról és a régi úton menni. A látvány önmagáért beszél. Végig az út mellett található az angol katonai bázison szolgálóknak és családjainak a lezárt állomása. Kicsit odébb következik az a partszakasz,  ahol a monda szerint Aphrodité kiszállt a tenger habjaiból. Ha tehetjük időzítsük az érkezést naplemente környékére. Ilyenkor még szebb az egész táj.

Pafosba megérkezve megkeressük a szálláshelyünket, és egy taverna felé vesszük az irányt, ahol az aznapi vacsorát elköltjük.

5.nap:

Pafos-ban feltétlenül meg kell nézni a Királyi sírokat és a Régészeti múzeumot. A Király sírok elnevezés kicsit félrevezető, mivel egyetlen királyt sem temettek el itt. A jómódú lakosság temetkezési helye volt. A katakombákokba le is lehet menni. Ha tehetjük ne délben érkezzünk, ugyanis akkor a hőség elviselhetetlen.

Rövid sétát teszünk a Pafos-i tengerparton, majd a kikötő mellett található Régészeti múzeum felé veszük az irányt. Az itt található óriás mozaikok a Világörökség részei. Csak most értettük meg, hogy az Apollo és Hylatis szentély miért nem szerepel az Unesco listán (bár szerintem megérdemelné). Ugyanakkor itt akkora mozaikok vannak szinte teljesen éppen megmaradva, ami miatt nem kerülhetett fel a szentély a listára.

Észak felé haladunk tovább egy kis tengerparti láblógatásra. Ezen a partszakaszon rengeteg szép strand közül lehet válogatni (pl: Lara-bay, Coral-bay). Sajnos azonban a víz még elég hűvös volt, így a strandolás szóba sem jöhetett.

Megint a hegyek felé vesszük az irányt. Az estét egy kis hegyi falucskában szeretnénk tölteni. Kathikas tűnik az ideális választásnak. Egy étteremben érdeklődünk szállás után. Nagyon segítőkészek voltak, rögtön telefonáltak egy idős hölgynek. A „szoba” amit kivettünk igazság szerint egy külön álló apartman, igazi tradícionális hangulattal, fatüzelésű kályhával. Visszasétálunk a faluba, és beülünk abba az étterembe, ahol a segítséget kaptuk. Mezét eszünk. A meze tipikus ciprusi étel, mely legalább 10-15 féle fogásból áll, elfogyasztása legalább 1,5 – 2 órás program. Pillanatok alatt megtelik az asztalunk különféle húsokkal, köretekkel, szószokkal, sajtokkal, salátákkal. Azt hiszem ez az az étel, amihez farkaséhesnek kell lenni. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült mindent megennünk…

6.nap:

Reggeli után Kykkos felé vesszük az irányt. Kykkos a ciprusi egyház legbefolyásosabb helye. Azonban az út a kolostor felé enyhén szólva is kacskaringós, meg is viselte a gyomrunkat rendesen. Sajnos a kolostorban a leghíresebb freskó le van takarva, de ettől függetlenül érdemes alaposan körülnézni.

Nicósia felé megyünk tovább, a cél, hogy átjussunk Észak-Ciprusra. Ez az egyszerű feladat nekünk kb egy 1,5 órás program lett. Alapból nagyon nehéz kocsival közlekedni Nicosiában, a legtöbb utcasarkon behajtani tilos tábla van. A határ meg egyáltalán nincs kitáblázva. Azt tudtuk, hogy valahol a város szélén lehet átmenni a török részre, de sajnos egyik útikönyv sem írta, hogy pontosan hol. A helyi emberek sem tudták megmondani (vagy csak nem akarták). Mint utólag kiderült: a határtól kb 300 méterre dolgozó emberek sem tudják pontosan, hogy hol van az átkelőhely – ami azért elég hihetetlennek tűnik. Ekkor szembesültünk először a kettéosztottság érzésével, illetve azzal, hogy az emberek nem segítőkészek.

Végül nagy nehezen megtaláltuk a határt. Külön biztosítást kell kötni a bérelt kocsira, és vízumot is kapunk – ami egy darab papír. A különbség az ország két része között azonnal szembetűnő. Míg a görög – ciprusi oldalon a következő felirat van: „Az utolsó kettéosztott város Európában”, addig a török részen a „Boldognak mondhatja magát, aki török” felirat olvasható. Mindenhol hatalmas török zászlók lengedeznek, az óriás körforgalmak közepén török nemzeti hősök szobrai vannak, a domboldalba bele van égetve a török zászló. Hihetetlen ez a túlzó identitás tudat.

Kyréniába megyünk, ami egy északi kikötőváros. Kyrénia a törökök válasza Limassolra. Nagyon hangulatos a patkó alakú kikötő, a parton végis sorakozó éttermekkel. A szállásunk is pont a kikötőre néz. Nem kell aggódnunk, ha nincs török líránk, ugyanis az eurót, illetve a bankkártyát kivétel nélkül mindenhol elfogadják.

Már csak egy kis séta van hátra a napból, illetve a part éttermében elköltött vacsora.

7.nap:

Reggeli után a Kyréniai várat nézzük meg. A vár faláról szép kilátás nyílik a tengerre, illetve az egyik kiállítótermében egy hellén korban elsüllyedt kereskedelmi hajót lehet megnézni.

Visszafelé tartunk észak - Nicosiába, de előtte még megállunk a St Hilarion várnál. Állítólag Walt Disney erről mintázta Hóferhérke várát. A vár 3 részből áll, a 3. rész a legmeredekebb, illetve ide vezet a legtöbb lépcső, de a kilátás mindenért kárpótolja az embert.

Észak – Nicósiába megérkezve megnézzük gyorsan a látnivalókat. A Szeráj és a Bazár mellett számomra a Dzsámi volt a legérdekesebb, ugyanis azt egy gótikus templomból alakították át. Természetesen kihagyhatatlan a Bazárban az ajándékok vásárlása. Ez ugyanis az utolsó napunk már, és szuvenír ügyileg amúgy sem álltunk valami jól. Mondanom sem kell, hogy itt is lehet mindenhol kártyával fizetni. Elképesztő a törökök kereskedő szelleme.

Visszaindulunk dél – Nicosiába. Naná, hogy a határ kereséssel megint eltöltöttünk egy kis időt, bár a törököknél legalább van néhány tábla, ami jelzi, hogy merre kell menni. Itt már sajnos csak egy esti sétára van lehetőségünk. Útközben egy kellemes étteremben még eszünk egy könnyű vacsorát (már amennyire egy halas meze, és egy grill tál annak számít).

Aztán indulnunk kell a reptérre, ugyanis eltelt ez az egy hét… Gyorsan és élményekben gazdagon…